BeNeLux — Né, be lux!

Rövid gyorstalpaló arról, hogy hogyan lehet eljutni a világvégétől (Finisterra) egészen Belgiumig, azzal a mottóval, hogy “azért nem is olyan rossz nekünk.” Finisterrából átsétáltunk Muxiába, ez egy olyan harminc kilométeres sétagalopp, ráaadásul végigszövegeltük, hiszen meg kell osztani egymással a caminós élményeket.

A muxiai idő rossz volt, de a hullámokat hatalmassá duzzasztotta, így sokáig bámultuk az emeletes hullámokat. Csináltunk is róla pár horrorisztikus képet telefonnal:

Az a kicsi figura, aki azt hiszi, hogy hóangyalt csinál, én vagyok:

Ezután már csak át kellett kallódni Spanyolországon, kellett sátrazni random helyeken, mint például egy Isten háta mögötti benzinkút háta mögött. Volt, hogy esőben húztunk sátrat a saját esőköpenyünkre. Sötétben, elemlámpával.

Sikerült elaraszolni nagyobb városokig, ahonnan már gyorsítósávon érkeztünk meg Brüsszelbe. Utaztunk lakókocsiban, teherautóban, hippibuszban, személytütüben és természetesen kamionban. Stoppoltunk autópályán, körforgalomban és naplementében. Egyszer három órán keresztül stoppoltunk egy nemlétező városkába (elírtuk a nevét). Mondani sem kell, már mindenki ismert a környéken. Mikor nagy-nehezen felvettek mindenki integetett és velünk örült. Kaptunk röhögőgörcsöt, idegbajt és ingyen kávét.

Volt egy olyan szint, amikor már minden mindegy volt, csak haladjunk (vigyázat, vállalhatatlan kép következik):

A spanyol-francia határ előtt bekérezkedtünk egy román kamionoshoz, aki nagyjából nyolcszáz kilométeren keresztül etetett, itatott, altatott.

Ott aludtunk a kamionban, egy akkoracska ágyon, amelyet egyetlen — esetlegesen túlsúlyos — kamionsofőrnek terveztek, de nem két lánynak.

Cenzúrázatlanul így néztem ki reggel (újabb vállalhatatlan kép következik):

Most pedig Brüsszelben csücsülünk Nóra egyik ismerősénél, hamarosan megyünk tekeregni a városba, holnap pedig vesszük a nyúlcipőt, és megyünk is tovább Hága felé.