Nekem már gyerekkoromban bűzlött ez a kishableány-sztori, és nem a halszag miatt. Persze, elkapott a gépszíj, és nekem is tetszett, ahogy a haját csavargatja a villával, és énekel nagy gyönyörűn. Aztán eltelt pár év, az Ariel hallatán nem a hableány, hanem a mosópor jutott eszembe, és rá kellett jönnöm, hogy a Disney-biznisz átvert, de csúnyán. Mert nemcsak a happiend kamu (mert ezt már buletines-korban el tudnád fogadni), de az, hogy kis hableány egy naiv fruska és a herceg egy lúzer, az igazán rosszul tud esni. Lefoszlik a cukormáz a tengermély szerelemről (tengermély, haha), és már csak az van, hogy mi van, ha összetévesztjük a híres-hírhedt érzelmet egy kósza kíváncsiság-lelkesedés kombóval. De persze a szerelem árucikkszerűbb, tudjuk.
Hahó, ez egy Andersen mese! Hókirálynő, Ólomkatona, megvan? Ugyan miért lenne rendesebb egy tizenötéves vízicsajjal? A megoldás pedig nem az, hogy agyoncukrozod a sztorit, mert előbb utóbb hascsikarás lesz a vége, irdatlan. Mert a mesében bizony-bizony nem egybekelés van, hanem a habokkal egybeolvadás, és azért nem ugyanaz. És erre a gyerek is rájön. De ha Disney, hát legyen az, de tövig.
Odáig kisebb-nagyobb eltérésekkel stimmel a történet, hogy az Óperenciás tengeren túl, illetve annak mélyén lakik Ariel, van valami defektje, amitől nagyon kívánkozik a saját életéből egy másikba. Talán nem is kell lélekbúvárkodni ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy eszméletlenül unatkozik a kislány vénuszkagylók között, korallpalota ide vagy oda. De végre betölti a tizenötöt, már igazi nagylány, bepörög az élet, felúszhat embernézőbe. Ott a daliás herceg, aki éppen a nyílt tengeren tartja a jachtos-piálós-tűzijátékos buliját, de hopp!, jön egy vihar és ripityára szedi a hajót. Ha a vízilány nincs, akkor a herceg is megfullad a legénységgel együtt. De így szerencsére megmenekül az ország legfelelőtlenebb tizenötéves sráca. A jövendőbeli uralkodó, személy szerint. Szóval ki a partra, szerelem első (nem)látásra, majd mindenki szépen vissza, ahova tartozik. Már ott látszik, hogy nem volt Ariel hablelkére beszélve kishalkorában, hogy úgy szeret bele épp a leglúzerebb, legtehetetlenebb hercegbe, hogy azt sem tudja, amaz emlékszik-e rá (tuti, hogy a jó kis másnapossága mellett csak valami flashback-szerű képei vannak a halfarkú lányról, és nem lennék a helyében, mikor királyapunak be kell vallani, hogy oda a kedvenc legénysége). Szóval a hercegnek egyébként nagyobb baja is van, mint a tenger fenekére kívánkozni.
Őrült nagy a dráma, a hablány nem is bírja, inkább jól utánajár a dolgoknak. A mesében (írott, diznitlen) elhangzik, hogy ember csak holtan kerülhet a vízikirály palotájához. (Yepp, DiCaprionak is csak így jött össze). És itt az első árulkodó jel, hogy itten biza nem szerelemről beszélünk, mert akkor a herceg még így is, egy szál békatalpban, csutorával a szájában, lapos tüdővel szépen bevonulna a korallkastélyba.
Könyörgöm, egy valamirevaló herceg helyből kapná a búvárszerkót, és a farkától fogva hazarángatná a lányt (a lány farkától, persze), és fizetné a lábplasztikát. Vagy – ha már arra futja, hogy egy éjszaka alatt elbulizzon egy böhöm nagy hajót, meg egy legénységet, akkor kölcsönkérné ügyesen apuka tengeralattjáróját, és iramodna a lány után, akinek éppencsak az életét köszöni. Bár őt is megértem, hogy nem szökik neki a szkubadájv-tanfolyamnak, tuti ő is látta a képeken, hogy a vízikirálynak akkora szigonya van, amekkora egyetlen csataszékelynek sincs. Na, de mivel a szerelem piacképesebb, mint idáig bármi, ezért legyen ügyesen ez a téma, ha meg kell erőszakolni érte egy szép-szomorú mesét, akkor is.
Szóval van egy ficsúr, aki nem elég szerelmes, és van egy ksilány, aki ezzel szemben meg veszettül az. A meséből még azt is megtudjuk, hogy a szirének és az emberek lelke másmilyen: előbbiek háromszáz évig élnek, de lelkük halandó, utóbbiak kevesebbet élnek, de a lelkük halhatatlan. Ha van a hablányban életösztön, akkor már ott kapcsol: nem csak, hogy nem illenek össze, még lelkitársak sem lehetnek, mert neki totál másféle jutott (de ez nem erről soul, hihi). Szóval pech. De szomorú szirénünk észérvekre immunisan, kilogikázza, hogy a királyfit hiába várja, tenni kell valamit, annak ellenére, hogy ő a lány (még akkor is, ha az elsődleges nemi jellegei közül csak a melle van meg).
Fogja magát, és boszorkáért kiállt. Talál is egyet. A rajzfilmben ez egy nyalókalila polip, Ursulának hívják, és kukacokat eszik. A mesében viszont a vénlány szószerint a tenger gettójában él, a házőrzői mérges vadászpolipok, és vizikígyókat nevel csirke helyett. Nüansznyi különbség, nemdebár. A rajzfilmben egy ellenséges figura, aki bedobja a csalit a hallánynak. A mesében pedig még ő is azt mondja, hogy hülyeség, amit csinálsz, te nyafka, de segítek, csitulj. Ismerteti a tényállást: úgy fog ez neked fájni, mintha kardokkal hasogatnának, és akárhányat lépsz, akármilyen kecsesen, olyan lesz neked, mintha éles késen jazzbaletteznél, és még vérezni is fog. Ja, és ha már itt tartunk: ha átváltozol, akkor soha többet tengermély. Ja, és ha nem szeret jobban, mint anyját-apját és valaki mást vesz el… Nos, akkor döglés van halbébi, úgy habbá válsz, mint a pinty. Vagyis nem mint a pinty, de ezt így mondják. Szóval a hallányunk a herceget és a halhatatlan lélek ígéretét szem előtt tartva megy bele az üzlete. És most jön az apróbetűs rész: ide a hangoddal. A kislány kétségbeesik, hogy akkor végül is mi marad neki?
Akkora fityisz ami jön, hogy sanyarú leírni, inkább beidézem: “Karcsú , szép termeted, lebegő járásid, beszédes szemed. Ennyi elég ahhoz, hogy megbűvölj egy emberi szívet.”
No komment, te vén kerítőnő.
Az uszonyos kedvencünk útját visszafelé már egy viziszörny sem állja, mert amikor látják a kezében az italt, menekülnek mint a moszat, mert egyetlen csepptől halálnak halála. Nincs az az abszint, ami ennyire brutál, pedig attól is azt érzed, hogy nincs is nyelved. Hát nem gyönyörű?
Mindegy is, szóval megissza a löttyöt, ott a királyfi, szépen felöltöztetik, buli van. Na, ekkor, a szárazföldön kezdődik igazán a mélyebb. A nagy hepaj közben énekelni kezd egy rabszolganő. Ekkor jut eszébe az ex-uszonyosnak, hogy ő, és bezzeg az ő hangja. Talán itt el is kezdi megbánni. Hát… ültél volna ügyesen a kis uszonyodon..!
De maradt a karcsú-szép termet, meg a minden, tehát ő sem fegyvertelen ám. A “kicsi talált gyermek” tánca annyira lenyűgözi a királyfit (ja, egyébként ezen a néven ő szólítja a lánykát), hogy megengedett neki, hogy egy bársonypárnán aludjon, az ajtaja előtt.
Mi van?!
Na, gyanús már a végeredmény. Ha ez még nem elég, kap egy szép apródruhát is, lovagolni mennek romantikusan, közben a lánynak ömlik a vér a talpából, amit a királyfi nem vesz észre.
Közben a srác nosztalgiázik a lányról, aki megmentette és bármennyire is szereti a mellette lovagló, néma lányt (még nem elég bölcs, hogy rájöjjön, a feleség nyelv nélkül jó) nem néz rá nőként. De szereti meg minden. Sőt, legszívesebben el is venné feleségül, de előtte még gyorsan megnézi a szépségesen szép szomszédkirálylányt, akibe – naná – első látásra beleszeret. Az a tahó még el is mondja mindezt a hablánynak, az meg mehet a rehabra, mert az a késszúrás, amit a talpában érez, semmi a szívmegszakadáshoz képest. És még csak elküldeni sem tudja a csélcsap ficsúrt melegebb éghajlatra, mert nyelve sincs.
Lényeg, hogy a néma némólány majd megszakad szenvedtében. Tudja, hogy ez ennyi. De (bildungsgyanús!) már azt is tudja, hogya döntéséért felelősséget kell vállalni. Már nem naiv. Tudja, hogy napkeltekor habbá válik, se habcsók, se örök lélek, de azért még az utolsó estéjét áttáncolja. Mindenki ámulbámul, mert ilyen pazar haláltáncot – valljuk be – ritkán látni. Épp csak a királyfi nem lát semmit.
De ekkor jön egy csapat szirénázó szirénnővér, akik a hajukat varázskésre cserélték a boszorkánynál (lassan az egész sellőfamília törzsvendég lesz). Ha a kishableány még napfelkelte előtt szívenszúrja a hálátlan herceget, akkor visszaváltozik. A sellő ellövi – naná, hogy képtelen megtenni (a nővérei elég pipák lehetnek).
De – mert a remény hal meg utoljára, a hallányok sosem – napfelkeltekor levegőszellemmé változik. Ezek olyan teremtések akik, szintén háromszáz évig élnek, de ha sok jót cselekedtek, akkor tovább. Szóval a mártír Arielt is beveszik a bandába.
(Van egy érzelmizsarolós duma arról, hogyha jó gyereket látnak mosolyognak, és egy évvel hamarabb megy a halhatatlanságba a lelkük, ha meg rosszat, akkor könnyet ejtenek, és egy évvel később, de ezt most inkább hagyjuk is, mert még le találná valaki demagógozni a történetet.)
Szóval van a mesében potenciál, dögivel – de a rajzfilm az biza szirénszirup. De köszi Disney, adtál tíz év haladékot, amíg rájöttem, hogy ran-disney nem a te világod szerint kell, mert ugyan minek.
Meg egyébként is :
Jankablog 