Úgy volt, hogy tizenkettőkor indulunk. Inkább egykor. Vagyis, legyen inkább kettő. Gyanús kezdett lenni. És amikor már azt hittem, hogy felhízlalnak, és megtartanak énekesnek, akkor elcseréltek egy kutyára. Pedig milyen ügyesen énekeltem.
Végülis ötkor indultunk. Egy életre megtanultam, hogy a spanyolok nem öt percet, hanem öt órát késnek. De nem jártam rosszul, csak annyi a történet, hogy a házigazdáim vigyáznak a szomszéd kutyájára, amíg ők Sevillába mennek. És cserébe elvisznek engem is.
Gondoltam elszundikálgatok a hátsóülésen, de nem. Mert a család állt még két gyerekből s. Így egész úton játszottunk — amit tollal papírral lehet, mindent. Én tanultam spanyolul, ők angolul, a szülők elöl meg örültek. Majd macarénáztunk, bájlándót énekeltünk. Akkor gondolom, már nem örültek annyira. Már el is felejtettem, hogy mik voltak fontosak tízévesen: kedvenc szín, szülők neve, legjobb barátod neve, korod, kedvenc tantárgy, állat, mit sportolsz, van-e kutyád. Szóval az út tanulságos volt, de kimerítő. Meg bengahosszú. Úgy hat-hét óra. Átvittek az olajfaföldekről a narancsföldekre, Andalúziába.
Vigyázzatok flamencósok és matadorok, mert jövök!
Amikor megérkeztünk Sevillába, én máris utáltam az egész várost, meg egyébként is mindenkit, úgy kollektíve. Vettünk egy grandkanyart, és még mindig csak külvároskülvároskülváros volt mindenhol. És kocka, meg téglalap épületek. Olyan érzésem volt, mintha a Super Mario adaptációban lennék. Pixel pixel hátán. De kedvesen elvittek a szállásomhoz. Addigra már annyira fáradt voltam, hogy nyüszítettem.
Megérkeztem a szállásra. Meghallottam a gitárszót, ledobáltam a cuccaim, és máris mentem énekelni. Kiértem a teraszra, ahol volt dzsakuzzi (úúú, de lux!), és mindenki félrészegen, félboldogan cincogta a “Sweet home Alabama”-t. Na, hamar alkalmazkodtam a helyzethez. Reggel hatig. Szóval ennyit a pihenésről.
Pontosabban éjfélig, akkor bezárt a terasz, és utána kimentünk backpacker-tekergőkül a városba. Épp a folyó mentén laktunk, a zsivaj legközepén. Azt hittem, hogy valami fesztivál van, annyi ember volt. De felvilágosítottak: nem, ezek így élnek. Andalúzia az a része Spanyolországnak, ahol főleg nem dolgoznak.
Máris megszerettem a várost, pedig még csak hajnali fél négy volt. Tehát maradtam még egy napot.
Másnap körülbelül tízkor kimentem vásárolni. Az utca még üres volt. De máris harmincöt fokos. Amolyan szappanopera-forgatós idő. Kimentem délben városnézni, andalogni Andalúziában. Üres volt. Szerintem ezek tényleg nem dolgoznak. Imádom. De, ami a kedvencem: nyitva vannak a kiskapuk, és látszanak mögöttük a kiskertek.Mindenhol. Kikukkoltam magam.
Sevilla a csempék városa. Mindenhol csempe van, még ott is, ahol ecsempe nem jutna (ez borzasztó szóvicc volt, tudom.) Szemtől csempe (ez is.) találod magad velük járdán, a bicikliken, szerintem itt az üvegszem helyett is csempe van. Csempészkedtem is:
A városban több a pad, mint az átjáró, és ezzel mindent elmondtam. Nem az, hogy nem dolgoznak – ezek nem is mozognak. Ha mégis, az olyan, mint valami realtime Mátrix-felvétel: mega-lassított. (Az istennek sem tudom elképzelni, hogy ezek hogy ölnek meg egy bikát.) Kicsit olyan volt minden, mint egy feltuningolt Vama Veche – lustálkodók mindenhol, dögség és heringszag.
Még Kolozsváron kifejlesztettem egy hasznos technikát: ha télen nagyon fáztam, minden ötödik üzletbe bementem melegedni. Na, itt pont fordítva: a klímáért mentem be mindenhova. Annyi gumibikát láttam már, amennyit egy kínai szalagmunkás egész életében. Andalúzia az árnyékok ás a legyezők. Andalúzia a bika- és flamencóturizmus. Pedig, ha árnyékokat árulnának, több pénzt keresnének.
Rájöttem, hogy miért van itt annyi fa: egyrészről azért, mert haszonfák – tehát a termése értékesebb, mint a farész. Plusz, pedig felér egy öngyilkossággal. Szerintem itt az árnyékrész értékes.
A másik nagy felfedezésem a fikuszfa. Az egyszerűség kedvéért mostantól FM, vagyis Fikusz Makszimusz. Valami lenyűgözően-orbitálisan-eszméletlenül szeretem. Az ágai olyanok, mint valami ősöreg elefánt ormánya, a gyökerei meg olyanok, mintha megkövült volna egy folyó.
Fikusz Makszimusz
Bírom a meleget, de nem az élvefőzést. Nem olyan butaság a szieszta. Akklimatizálódni kell az andalúz élethez: szieszta és fieszta. A város nem is annyira turista-hely, viszont az éjszakai élet miatt mindenki idecsődül. Persze, maga a város is nagyon woáuh. Mindenhol ott lézengenek a lusta, flamencó-lelkű spanyolok, ráadásul a szívük helyett kasztanyetta van.
Fokhagymát loptam — de ezt sosem vallanám be egy nyilvános blogon. Úgy nem történt meg, hogy a szállásomnak volt konyhája, én pedig szent esküt tettem, hogy végre meleg ételt fogok enni. És mivel a spagetti multikulti, gondoltam alkotok magamnak egyet. De kellett hozzá fokhagyma. De mivel – mint minden normális helyen – csak gerezd kiszerelésben árulják, megoldottam magamnak. Ez egy ilyen állapot: (g)ereszd el a hajam.
Mikor nem szerettem Sevillát, az azért volt, mert nagyon, de nagyon nagy. Mivel már lassan kezd kialakulni bennem valami stoppolós életösztön, ezért tudtam, hogy nagyon hosszú lesz kikeveredni belőle. Így történt, hogy három órát sétáltam kifelé a városból, a szállásomtól az első normális stoppolóhelyig. Közben kiolvastam egy könyvet. (Viktor Pelevin: A hunok harmóniája). Szóval már a mai nap sem kelt fel hiába.
Viszonylag gyorsan felvett valaki, aki elvitt Cádizba. Valami flúgos politikus, elmeséli, hogy Cádizban volt az első spanyol demokrácia. Bemutatja nekem a helyi polgármestert, aki egy ex-carneválénekes. Illetve, fenét ex. A nagybetűs karneválénekes, és bitang népszerű. Ahogy meglát felugrik az asztaltól, bemutatkozik, énekel egyet, megmutatja az AC\DC-s tetoválását. Elmondja, hogy van pár, amit nem illik megmutatnia, de higyjem el, hogy azok is vagányak. Simán elhiszem neki. És gondolkodom lehetséges udvarhelyi énekeseken. Semmi hátsószándék, persze. Megetetnek, megitatnak, pukkadásig.
Utána, aki felvett, azt mondta, van két óra dolga, utána elvisz a campinghez, addig nézelődjek. Mint már mondtam, ezek órákat késnek. De ezalatt jól elvoltam, majd azalatt a FM alatt (emlékeztető: Fikusz Makszimusz) alatt üldögéltem, amit a legenda szerint Kolumbusz fia ültetett. Sikerült két és fél óra késéssel elindulni a kempingbe. Javul az arány.
Sokat gondolkodtam, hogy néha jó lenne ketten lenni. De nem arra gondoltam, hogy ketten egy bolhával. De az élet nem kívánságműsor, én pedig majd vakarózok ügyesen. De vagány vlt a szomszédság. Francia egyetemisták, úgy ötvenen. Kibéreltek 5-6 transportert, és jöttek.
Ma amikor elindultam, nem voltak különösebb terveim. Megpróbálok eljutni Tarifára. Ha nem megy, az sem gond. Szóval így történt, hogy tíz kilométereket jövögettem különböző emberekkel. Egyik páros (valami paparazzifélék) hosszanézegették a tengerpartokat, szóval láttam sok szépet. Nem értettem, mit csinálnak, de nem zavart különösebben. Mostmár egészen hozzászoktam, hogy nem szoktam érteni, mi történik körülöttem. Ha azt hallom, “észpányol”, azt mondom “pokó”, ha azt, hogy “vámosz”, akkor megyek, ha “ányó”-t, akkor húsz vagyok, ha pedig nagyon hangosan magyaráznak nekem, akkor arra érdemes figyelni, mert fontos.
Ezután felvett valaki, aki három órát ül Zaharában (nem véletlen a sivatagi hangzás, brutál éget a nap), aztán megy Tarifára.
Az élet néha pofátlanul egyszerű.
Méghogy Spanyolországban nem lehet
De felvett valaki, aki három órát ül Zaharában (nem véletlen a sivatagi hangzás, brutál éget a nap), aztán megy Tarifára. Szóval addig is várok. Holnap pedig meglát
Jankablog 